N. Horváth Péter

„Korlátok romjai jelzik a léptét, / szárnyait bontani egeket tép szét.”

A három golgotai kereszt költője



A képre kattintva letölthető.

Misztérium

Az öröm virágzik verssé hallgatásod nyomán;
kopott mankójú szavaim tovább nem hadarva.
Lényeg, ami senkinek sem látható igazán,
s amit sosem múlhat felül földiek hatalma.
Megfejtetlen hidat verve közted és közöttem,
ezer múltunk üzenetét hordozzák magukban
a világról, amit köréd csókokból kötöttem.
Különös jegyesség veled, s már elmúlhatatlan.
Ahol látás váltja le a köznapi optikát;
időn és falakon túlra kisérve lépteid,
gondolatod útját amint érzésé bomlik át,
alászállok lelkedbe a legmélyebb helyekig.
Ekképp tükröződve vissza kilométerekről,
akár, asztal mellől, vagy az utca kövezetén.
Tested eltitkolhatatlan varázsát fogva föl,
s életed rejtett kódjait sugározva felém.

Egy csepp könnyért

Beléd rejtőzöm a hétköznapok elől,
ahogy fái közé menekül az erdő.
Mielőtt életem minden reményt megöl,
hadd legyen kettősünk örök csodatermő.

Lettél a lány, akit régen elképzeltem,
kiért hű bizalmam tanítgatott várni.
Vágy és cél maradtál; benső ünnep bennem,
s nem vesztél homályba, történhetett bármi.

Érinthető vagy már; lelked testet öltött;
csókolható lettél, érző és érzéki,
nem ecsettel festett, vagy szavakkal költött,
s én pedig általad beavatott férfi.

Szeretnék csendesen elnyújtózni rajtad
— legyél pázsitos rét, a „Varázsló kertje”;
tárd rám rejtekeid, s titkait bevalljad —,
szememből egy könnyet mély kutadba ejtve.

Segítesz

Nem csatázni várlak, hanem szeretkezni;
az összes részletet fölfedni bőrödön.
Mint napfényes házba, testedbe költözöm
minden albérleti lakást elfeledni.

Nem szeretkezésért szeretlek szeretni,
hanem, mert túl minden Földre mért égövön,
túl minden értelmen, vágyon és ösztönön,
segítesz magamat újra megkeresni.

Ajándék vagy

Istentisztelet, ha szeretkezel velem,
s hazudik az a pap, ki azt mondja, vétkezem;
mert föntről elküldött ajándék vagy nekem,
amit nem cáfolhat szűk, földi értelem.

Ma már tudom

Többeket hívtam el, fejtsék le rólam
éjszín páncélom, mely őrzött, védett,
ne benne érjek végzetes véget,
és egy konzervdoboz rejtse, ki voltam...

Nem jött előtted teljes lélekkel,
nem jött el senki, ki tette volna;
nem álltak értem rajongók sorba;
nem tudva, mivel s kivel érek fel.

Ma már tudom, mégis miért és kire,
kiért és mire maradtam élve.
Érted, hogy aki lát minket, értse :
Csak a szerelemnek van hitele s hite.

Teljes fényben

Hosszú éjeken át vártam rád Kocsordon.
Te is ott vártál, de nem láttam a ködben;
hatszáz kilométer lépésnyire tőlem,
s nem láttad, hogy én is azt a páncélt hordom.
Két egyforma láncing sajgott a testünkön,
fagyos magányból és forró vágyból szőtten
— a vonat is késett, amin érted jöttem —,
esély sem látszott, hogy megírom, s elküldöm.
Minden zárva volt, hát nem sürgönyözhettem,
ám egy régi fohász forgott az agyamban :
ha nem üzenhetek, a tiéd megkapjam,
s mielőtt késő lesz, találkozzunk ketten.
Lassan felszállt a köd, kikékült felettünk.
Észrevettük egymást, teljes fényben látlak;
amíg élsz, őrizlek, s őrzöl a világnak.
S elhisszük, hogy minden kínunkat feledtük.

Távoli társam

Te vagy nekem a feltámadás;
halálon túli halálos élet;
a gyönyör, amit ember elérhet.
— Nyomodba nem lép már senki más ?

Távoli társam, rám talált lány,
kiért megérte „túlélnem” magam;
váratlan ablak Istentől — ha van —;
jusson úgy szépség, hogy nem föd árny.